A legjobb megjegyzést, amit dicsőítésvezetőként kaphatok, néhány éve, egy alkalom után mondták nekem, ahol misszionáriusokat vezettem a (zenei) dicsőítésben. Nem az volt, hogy „Nagyon jó hangod van!”, vagy „Hű, de király gitárszólók voltak!”. Ez volt: „Ma LÁTHATATLAN voltál.”
Elsőre nem tudtam, hogy fogadjam ezt. Dicséret volt? Vagy kritika? Aztán elkezdtem beszélgetni azzal, aki ezt mondta, és kezdtem megérteni mit akart mondani ezzel. Elmagyarázta, hogy természetesen látta a dicsőítő csoportot a színpadon a dobost, basszerost, gitárosokat és énekeseket. De a húsz perces dicsőítés nagy része alatt olyan volt, mintha nem lettek volna ott. Valahogy úgy játszott, énekelt és vezetett a csoport, hogy nem állt az útban, félreállt. Láthatatlan lett.A „dicsőítő rock-sztárok” korában könnyen belecsúszhatunk egy olyan vezetési stílusba, melyben túlságosan is könnyen kerül a mi jelenlétünk a figyelem középpontjába. A harsogó mikrofonok közepette, a fényárban úszó színpadon, ami néhány centivel talán magasabbra van beállítva, mint ahogy kéne, nehézzé válhat, hogy arra figyeljünk, akire kéne az Atyára, a Fiúra, és Szentlélekre és ne magunkra. Én nem vagyok ellene ezeknek az esztétikai/vizuális élményt adó elemeknek. Csak arról van szó, hogy ezeket a dolgokat úgy kell használni, hogy dicsőítésünk ne embereknek szóló performansz legyen, hanem inkább a mi Isten felé való szeretetünk alázatos megjelenítése.
Hogyan válhatunk tehát a gyakorlatban láthatatlan dicsőítésvezetőkké?
Ahogy reflektáltam annak a misszionáriusnak a megjegyzésére, felismertem néhány alapelvet, amik segítenek abban, hogy a dicsőítők „átlássanak rajtunk”, és az Urat lássák:
- Ne mondj túl sokat! Érezted már valaha, hogy a dicsőítésvezető prédikátornak hitte magát? Alkalmanként én is érzem a kísértést, hogy többet mondjak, mint amennyi szükséges lenne a vezetéshez. Ilyenkor finoman emlékeztetem magam arra, hogy „ma más prédikál”, és belegondolok abba, hogy nekem az a különleges feladatom, hogy az embereket ne a szavakon, hanem a zenén keresztül irányítsam Isten felé. Hadd beszéljenek a dalok saját szövegükkel, dallamukkal és harmóniáikkal. Ezzel elkerülhető a felesleges szócséplés, ami elvonja és megzavarja a dicsőítők figyelmét.
- Teremts folytonosságot! Ha olyan dalokat választunk, amik zeneileg illenek egymáshoz tempóban, ütemjelzésben, hangnemben, és stílusban az kevésbé zavaró, és akkor megoldható, hogy egyik dal átvezessen a következőbe. Ezzel elkerülhetjük azokat a hosszú, kínos dalok közti hallgatásokat. Ugyanígy, ha olyan dalokat választunk, amik szövegükben kapcsolódnak egymáshoz, a dicsőítők olyan utat fognak megtenni Isten trónjához, aminek van logikája. Például, ha egy dalt éneklünk Istenről, majd egyet Istennek, aztán megint egyet Istenről, az furcsa lehet. A dalszövegek megszólítottja és témája mutasson következetességet.
- Próbálj keményen, játssz jól! Ez egy egyszerű dolog, elég időt együtt tölteni a csapatoddal egy külön összeállított zenei anyag gyakorlásával. Gyakran mégse készülünk eleget. Hallottam már ilyen kifogást: „szeretnénk spontának lenni”. Erre azt mondom: „Akik a legalaposabban felkészültek, azok tudnak leginkább spontánok lenni. És nincs zavaróbb annál, amikor egy Jézushoz szóló kedves dalnál az akkordok összekavarodnak. Persze Ő meg tud váltani minket minden hibánkból, de miért ne kerülnénk el ezeket a hibákat, ha egyszer lehetséges.
- Bánjunk óvatosan a szólókkal! A hangszeres szólók sokat hozzátehetnek a dicsőítéshez. Azonban a gitárszólók sokszor inkább a közönségnek szólnak, mint Istennek. Ezt nem olyan könnyű elkerülni. Emlékszem, egyszer az egyik gitáros barátom egy nagy pulcsiban játszott, és a szólója előtt a magasba emelte a kezét, hogy a pulcsi ujja ne zavarja. Alázatos volt hozzáállásban, és tiszta szívvel tette amit tett, de úgy nézett ki, mint John Travolta a táncparketten. Legjobb, ha elkerüljük a rocksztár pózokat, amennyire csak lehetséges. Úgy mutasd magad, hogy az természetes legyen, alázatos, és ne feltűnő.
- Alázatos hozzáállás kifejlesztése. Jézus követése az alázatosságban (Fil. 2.) nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy egy csapat dicsőítő „láthatatlan” vezetőivé váljunk. Napi lelki gyakorlatok által, mint az „alárendelődés” és „csend” a Lélek beépíti az alázatot karakterünkbe. A büszkeség sértés Istennek és nyilvánvaló az emberek számára. Az is hozzájárul a mások előtti láthatatlanságunkhoz, ha úgy közelítünk a dicsőítésvezetéshez, hogy helyesen látjuk a magunk helyzetét Isten előtt.
Igazából nem a fények és a színpad miatt válik központivá az előadás. Sok vezetőt láttam, akik egy szál akusztikus gitárral is „learatták a babérjaikat”. Ami fontosabb, az a hozzáállásunk, a felkészülésünk, és érzékenységünk ebben a „dicsőítésvezetésnek” nevezett szolgai feladatban.
Manapság, hogy gyakran sok embert vezetek, különösen is törekszem a LÁTHATATLANSÁGra. Az imádságom ez: „Uram, amikor az emberek hangszerrel a kézben énekelve látnak, hadd lássanak meg Téged rajtam keresztül. Ámen.”
Szerző: Eric Herron, a 2008-as, 1. Sófár Dicsőítő Iskola szemináriumvezetője